Csillagleány - Indián népmese

Az indián népmesékben gyakran találkozunk természetfeletti lényekkel, segítő és ártó szellemekkel, de kiemelt szerepet kapnak bennük a természeti jelenségek, a különféle állatok, madarak, virágok, fák, hegyek, vizek és égitestek. Ezek a tündérmesék arról tanúskodnak, hogy az indiánok nagy harmoniában éltek a természeti környezetükkel, ismerték és tiszteletben tartották annak törvényeit.

Nem volt ez másként a mai Kanada és Egyesült Államok határvidékén, a Nagy-tavak (Great Lakes) környékén élt Ojibwék (Ojibwe) - az egyik legnagyobb amerikai indián törzs - esetében sem, akik nyírfa kenuikban gyakran szelték a tavak vizét. (Jelenleg a számuk Kanadában 80.000 körül, az Egyesült Államokban pedig 56.000 körül van. Az egyik legelső indián törzs volt, amely egyezséget kötött a fehérekkel és 1754-ben még lőfegyvereket is elfogadtak a britektől, hogy legyőzzék a többi indián törzset, például a dakotákat.)

A következőben lássuk a The Star Maidnen/Csillagleány című Ojibwe népmesét előbb eredeti angol nyelven, majd szó szerinti magyar fordításban.     

The Star Maiden

The Ojibways were a great nation whom the fairies loved. Their land was the home of many spirits, and as long as they lived on the shores of the great lakes, the woods in that country were full of fairies. Some of them dwelt in the moss at the roots or on the trunks of trees. Others hid beneath the mushrooms and toadstools. Some changed themselves into bright-winged butterflies or tinier insects with shining wings. This they did that they might be near the children they loved and play with them where they could see and be seen.

But there were also evil spirits in the land. These burrowed in the ground, gnawed at the roots of the loveliest flowers and destroyed them. They breathed upon the corn and blighted it. They listened whenever they heard men talking, and carried the news to those with whom it would make most mischief.

It is because of these wicked fairies that the Indian must be silent in the woods and must not whisper confidences in the camp unless he is sure the spirits are fast asleep under the white blanket of the snow.

The Ojibways looked well after the interests of the good spirits. They shielded the flowers and stepped carefully aside when moss or flower was in their path. They brushed no moss from the trees, and they never snared the sunbeams, for on them thousands of fairies came down from the sky. When the chase was over, they sat in the doorways of their wigwams smoking, and as they watched the blue circles drift and fade into the darkness of the evening, they listened to the voices of the fairies and the insects' hum and the thousand tiny noises that night always brings.

One night as they were listening, they saw a bright light shining in the top of the tallest trees. It was a star brighter than all the others, and it seemed very near the earth. When they went close to the tree they found that it was really caught in the topmost branches.

The wise men of the tribe were summoned and for three nights they sat about the council fire, but they came to no conclusion about the beautiful star. At last one of the young warriors went to them and told them that the truth had come to him in a dream.

While asleep, the west wind had lifted the curtains of his wigwam and the light of the star fell full upon him. Suddenly a beautiful maiden stood at his side. She smiled upon him, and as he gazed speechless, she told him that her home was in the star and that in wandering over all the earth she had seen no land so fair as the land of the Ojibways. Its flowers, its sweet-voiced birds, its rivers, its beautiful lakes, the mountains clothed in green, these had charmed her, and she wished to be no more a wanderer. If they would welcome her, she would make her home among them, and she asked them to choose a place in which she might dwell.

The council were greatly pleased; but they could not agree upon what was best to offer the Star Maiden, so they decided to ask her to choose for herself.

She searched first among the flowers of the prairie. There she found the fairies' ring, where the little spirits danced on moonlight nights. ''Here,'' thought she, '' I will rest.'' But as she swung herself backwards and forwards on the stem of a lovely blossom, she heard a terrible noise and fled in great fear. A vast herd of buffaloes came and took possession of the fairies' ring, where they rolled over one another, and bellowed so they could be heard far on the trail. No gentle star maiden could choose such a resting-place.

She next sought the mountain rose. It was cool and pleasant, the moss was soft to her dainty feet, and she could talk to the spirits she loved, whose homes were in the stars. But the mountain was steep, and huge rocks hid from her view the nation that she loved.

She was almost in despair when one day as she looked down from the edge of the wild rose leaf she saw a white flower with a heart of gold shining on the waters of the lake below her. As she looked, a canoe steered by the young warrior who had told her wishes to his people, shot past, and his strong, brown hand brushed the edge of the flower.

"That is the home for me," she cried, and half-skipping, half-flying down the side of the mountain, she quickly made her way to the flower and hid herself in its bosom. There she could watch the stars as well as when she looked upward from the cup of the mountain rose; there she could talk to the star spirits, for they bathed in the clear lake; and best of all, there she could watch the people whom she loved, for their canoes were always upon the water.

A csillagleány

Az Ojibwék egy nagyszerű nép volt, akiket kedveltek a tündérek. Földjük sok szellemnek adott otthont. Míg a szellemek a nagy tavak partján éltek, addig az erdők tündérekkel volt tele. Egyes tündérek a mohában, a gyökerek között vagy a fák törzsén laktak. Mások a különféle gombák rejtekében éltek. Néhányan fényes szárnyú pillangókká vagy apró, csillogó szárnyú rovarokká változtak át időről-időre. Mindezt azért tették, hogy az általuk szeretett gyerekek közelében lehessenek, és olyan helyen játszhassanak velük, ahol látják a gyerekeket, és azok is látják őket.

Ám ártó szellemek is voltak ezen a földön. A földbe ásták magukat, megrágták a legszebb virágok gyökereit és elpusztították azokat. Mérges leheletükkel elsorvasztották a kukoricát. Folyton hallgatóztak és valahányszor sikerült kihallgatniuk az embereket, elvitték az értesüléseiket olyanoknak, akikkel a legtöbb bajt okozzák ezzel.

Ezen gonosz tündérek miatt megtanulták az indiánok, hogy hallgatniuk kell az erdőben és nem suttoghatnak a titkairól a táborban sem, hacsak meg nem bizonyosodtak arról, hogy a szellemek már mélyen alszanak a fehér hótakaró alatt.

Az Ojibwék mindig szem előtt tartották a jó szellemek érdekeit. Vigyáztak a virágokra és óvatosan arrébb léptek, ha moha vagy virág került az útjukba. Nem söpörték le a mohát a fákról és soha nem állták útját a napsugaraknak, mert azokban tündérek ezrei szálltak alá az égből. A vadászat után leültek a bőrsátraik bejárata elé pipázni. Miközben nézték, ahogy a pipafüst kék körei tovaszállnak és elhalványulnak az est sötétjében, hallgatták a tündérek hangját, a rovarok zümmögését, és az éjszaka különféle apró neszeit.

Egy este, ahogyan így hallgattak, erős fényt láttak megcsillanni a legmagasabb fák fölött. Fényesebbnek látszott, mint a többi csillag, és úgy tűnt, nagyon közel van a földhöz. Amikor közelebb mentek a fákhoz, akkor látták csak, hogy a csillag valójában beleakadt a legfelső ágakba.

Összehívták a törzs bölcseit, akik három éjszakán át a tűz mellett ülve tanácskoztak, de csak nem tudták eldönteni, hogy mitévők legyenek a gyönyörű csillaggal kapcsolatban. Végül az egyik ifjú harcos odament hozzájuk, és elmondta nekik, hogy ő megálmodta a megoldást.

Miközben aludt, a nyugati szél fellebbentette a bőrsátra függönyét és a csillag teljes fénye őreá vetült. Hirtelen egy gyönyörű leány termett mellette. Rámosolygott, és miközben szótlanul bámulta az ifjút, szavak nélkül a tudomására hozta, hogy az a csillag az ő otthona. A föld körüli vándorlásai során még soha nem látott olyan szép vidéket, mint az Ojibwék földje. Elbűvölték a vidék virágai, édes énekű madarai, folyói, csodás tavai, zöldellő hegyei, és úgy döntött, nem akar tovább vándorolni. Ha szívesen látnák, otthonra lelne közöttük, és arra kérte őket, hogy válasszanak neki egy helyet, ahol lakhat.

Az öregek tanácsa nagyon megörült a hallottaknak, de nem tudtak egyetértésre jutni azzal kapcsolatban, hogy mit ajánlanak leginkább a Csillaglánynak, ezért úgy döntöttek, arra kérik, hogy válasszon ő magának lakhelyet.

A leány először a préri virágai között keresgélt. Ott rátalált a tündérek gyűrűjére, ahol az apró szellemek a holdfényes éjszakákon táncoltak. - Itt - gondolta -, megpihenek. De ahogy egy szépséges virág szárán hintázott, iszonyatos robajt hallott, és nagy félelmében elmenekült. Hatalmas bölénycsorda érkezett a prérire és elfoglalta a tündérek gyűrűjét. Hömpölygött és hangosan bömbölt a csorda, hogy messzire elhallatszódjon a hangjuk. Egy szelíd Csillagleány nem lakhatott ilyen helyen.

Ezután a hegyi rózsát kereste fel. A levegő hűvös volt és kellemes, a puha moha simogatta a talpát, és itt beszélhetett a szeretett szellemekkel, akik a csillagokban lakoztak. Ám a hegy meredek volt és hatalmas sziklák takarták el szeme elől a népet, amelyet olyannyira szeretett.

Már-már kétségbeesés kezdett úrrá lenni rajta, amikor egy nap, amint lenézett egy vadrózsa levelének széléről, megpillantott egy arany közepű fehér virágot a tó vizén. Ahogy a virágot nézte, a fiatal harcos, aki átadta a leány kívánságait népének, elsuhant mellette a kenuján, és erős, barna keze megsimogatta a virág szélét.

- Ez lesz az otthonom! - kiáltotta a Csillagleány, és félig szökkenve, félig repülve, a hegy oldaláról hirtelen a virághoz sietett és elrejtőzött a közepében. Onnan éppúgy láthatta a csillagokat, mint amikor felpillantott a hegyi rózsa virágából. Beszélhetett a csillagok szellemeivel, mert azok a tiszta vizű tóban fürödtek; és ami a legszebb, onnan a szeretett embereket is megfigyelhette, mert azok kenuikkal mindig a vízen eveztek.

Fordította: Szilágyi Magdolna