Éjjeli kávézó

Júliusban az Art in English Film Club témája a 'Loving Vincent' című festményfilm lesz, ezzel tisztelegve az 1890. július 29-én , mindössze 37 évesen elhunyt festő emléke előtt. A film a művész képein és levelein keresztül mutatja be életének utolsó szakaszát, melynek során egy visszahúzódó, sebezhető, tragikus sorsú ember alakja bontakozik ki a szemünk előtt. 

A többek között bipoláris zavarral, depresszióval és örökös álmatlansággal küzdő festőt a környezete őrültnek tartotta, amin csak tovább rontottak az alkoholproblémái. Van Gogh egyedül a festészetben lelt megnyugvást. Első festményét 27 évesen készítette, majd az ezt követő tíz évben megszállottan dolgozott és összesen 900 művet alkotott. Ám ahogyan magát az embert, úgy a festményeit sem értették meg kortársai. Egyedül a négy évvel fiatalabb öccse, Theo hitt benne, aki anyagilag és lelkileg is támogatta a művészt és rendszeresen kiállításokra vitte az alkotásait. A többszáz festményből azonban mindösszesen egy (!) darabot, a 'Vörös szőlőskertek Arles'-ban (La Vigne Rouge) című képet sikerült értékesíteni a festő életében, 1890 elején. (A festményt egy belga műgyűjtő vásárolta meg 400 belga frankért, majd a tizenhat évvel később huszonötszörös áron, 10.000 frankért adta el egy orosz üzletembernek.) 

Hogy egy kicsit közelebbről megismerkedjünk Van Gogh látásmódjával és valódi nagyságával, lássuk a halála előtt két évvel, 1888 szeptemberében készült, 'Éjjeli kávézó' (Café, le soir) majd később a 'Kávézó terasza este' (Terrasse du café le soir) címmel kiállított festményét. A kép közepén egy a gázlámpák által megvilágított hangulatos arles-i kávéház terasza látható a benne ülő vendégekkel. A kávézótól balra a Rue de Palais-ra vezető utca sarkát, jobbra pedig a Szent Anna-templom (ma Musée Lapidaire) felé vezető utcácskát látjuk, fölötte a csillagos égbolt részletével. A kép jobb szélén egy kis virágbolt sarka látható, melynek előterébe egy fa lombkoronája nyúlik be. Ha egy nyári éjszakán ma ellátogatunk az arles-i Place du Forumra, a tér északkeleti sarkáról nagyon hasonló látvány tárul a szemünk elé.

Az utólag Van Gogh-ról elnevezett arles-i kávézó, ahol az 'Éjjeli kávézó' című festmény készült
 Fotó: Iadderadder, Shutterstock.com

A festményt nem szignálta a művész, de több levelében is megemlíti, amelyek alapján egyértelműen beazonosítható a kép. Sokat elárul a festő aktuális lelkiállapotáról, hogy saját bevallása szerint színesebbnek és élettel telibbnek tartotta az éjszakát a nappaloknál. Ezért (a kor szokásaival ellentétben, amikor a művészek csupán a kép vázlatát készítették el a helyszínen és a műtermükben fejezték be azt) Van Gogh szívesen dolgozott éjjelente a kávézó melletti téren. Még gyertyákat is erősített kalapjára, hogy ki tudja keverni a színeket és lássa a vásznat a sötétben. Húga Wilhelmine részére írt, szeptember 14-én kelt levelében így ír erről a munkáról:

Az utca fölött kék, csillagos égbolt, a házak homlokzata sötétkék vagy ibolyaszínű, előttük pedig egy zöld fa. Íme egy éjszakai kép, amelyben nincs fekete szín, csak gyönyörű kék, ibolya és zöld, és ebben a környezetben a kávéház sápadt kénsárga és citromzöld színt kap. Rendkívül mulattat, ha az éjszakát ott, a helyszínen festem meg. Közönségesen nappali fénynél szokás befejezni a vázlatot. De én szeretem a képet azonnal befejezni.  

Vincent van Gogh 'Éjjeli kávézó' (1888)
A kép forrása: The Yorck Project (2002) - 10.000 Meisterwerke der Malerei (DVD-ROM) 

A fenti levélből azt is megtudhatjuk, a festmény elkészítését Guy de Maupassant 'Szépfiú' (Bel-ami) című regényének kezdő sorai inspirálták. Így szól a vonatkozó részlet:  

A Madeleine-templom felé fordult, és sodródott a tömeg áradatával, amely a hőségtől elnehezedve folydogált. A zsúfolt nagy kávéházak kiáradtak a gyalogjáróra; a kivilágított homlokzat éles és nyers fényében mutogatták iszogató vendégeiket. Kis négyszögletes vagy kerek asztalokon mindenféle árnyalatú, vörös, sárga, zöld, barna folyadékok álltak előttük; a vizeskancsók belsejében ragyogtak a nagy, átlátszó jéghengerek, amelyek a szép tiszta vizet lehűtötték.

(Benedek Marcell fordítása)

Létezik egy másik alkotás is, amely nagy valószínűség szerint megihlette Van Gogh-ot, ez pedig nem más mint  Leonardo da Vinci 'Utolsó vacsora' című freskója. Első hallásra talán meglepőnek tűnik a két alkotás párhuzamba állítása, azonban ha közelebbről megvizsgáljuk a teraszt, akkor láthatjuk, hogy azon összesen tizenhárom alak szerepel. Az asztalok mellett tizenegy vendég foglal helyet. Az általuk formált háromszög csúcsában pedig az őket kiszolgáló hosszú hajú, fehér ruhás felszolgáló áll. A tizenharmadik alaknak csak az árnyékát látjuk, amint épp távozik a képből. Ha összehasonlítjuk az 'Éjjeli kávézó' és az  'Az utolsó vacsora' kompozícióját és szimbolikáját nem nehéz belátni, hogy a háta mögött (az ablakkeret által formált) kereszttel és mennybéli ragyogással ábrázolt fehér ruhás alak Jézus Krisztust, az aranyszínben pompázó vendégek a tizenegy apostolt, a képből kisurranó, sötét alak pedig az áruló Iskarióti Júdást ábrázolja.  

A művész életrajzi vonatkozásai és testvérével, Theoval folytatott levelezése, melyben hitbéli kérdésben kért tanácsot, tovább erősítik azt a feltételezést, hogy szándékos keresztény utalással van dolgunk. A művész hívő családba született. Apja Theodorus van Gogh református lelkipásztor, nagybátyja pedig híres teológus volt. Maga Vincent is érzett elhivatottságot, hogy kövesse apja hivatását, ezért 1876-ban teológiai tanulmányokba kezdett, ám hamarosan feladta ezt a hivatást, amit később komoly kudarcnak élt meg.

A sors kegyetlen igazságtalansága, hogy Vincent van Gogh, aki életében annyi megaláztatást és sikertelenséget volt kénytelen elviselni, ma az egyik legnépszerűbb posztimpresszionista festő, akinek művei csillagászati áron, több tízmillió dollárért cserélnek gazdát. Többek között ennek a tragédiájára világít rá a 'Loving Vincent' című film, érzékenyen, szeretettel, méltó emléket állítva ezzel a művésznek.