Macska az esőben

"A macska az esőben" (Cat in the Rain) egy rövid történet Ernest Hemingway (1899-1961) tollából, amely A mi időnkben (In Our Time) című novelláskötetében jelent meg 1925-ben. A történetet első feleségének Hadley Richarsonnak írta. 

A novella alapja egy 1923-ban történt valós esemény lehetett, amikor a pár (a nagy macskabarát hírében álló) Ezra Poundnál vendégeskedett az itáliai Rapalloban. Hadley itt összebarátkozott egy kóbor macskával és szerette volna megtartani, de (a később szintén több macskát tartó) Hemingway nem egyezett bele mondván, hogy nem engedhetik meg maguknak az állatot. 

A novella szövege az elemzés alatt olvasható eredeti angol nyelven és magyar fordításban.

Nehézségi szint: középfok (B2)
Olvasási idő: 7 perc

Elemzés

A macska az esőben című novella magán viseli Hemingway műveinek stílusjegyeit: tiszta, világos próza, tőmondatokkal és egyszerű, rövid dialógusokkal. Hemingway tényszerű leírásai sokszor keltik azt az érzetet, hogy szó szerint kell értelmeznünk a szöveget, azonban legtöbbször létezik egy mélyebb, áttételes jelentése is a történetbe ágyazott, hétköznapinak tűnő részleteknek.

Az itáliai hotelszobában megszálló amerikai párról és az eső elől elrejtőző macskáról szóló történet szintén mélyebb jelentésrétegekkel rendelkezik, mint ahogyan elsőre látszik. A szóban forgó macska szimbolikus értelemben nem más, mint a nő vágyainak kézzel fogható, fizikai meggtestesülése, azok manifesztációja. A nő vágyik a tavaszra ("akarom, hogy kitavaszodjon"), a megújulásra ("a tarkóján felnyírt fiús" frizura helyett hosszú hajra, melyet nagy konytba fonhat), a nőiség megélésére ("már unom, hogy úgy nézek ki, mint egy fiú"), az érzékiségre, a simogatásra ("Az ölembe akarok egy kiscicát, amelyik dorombol, mikor simogatom."), és materiális javakra ("néhány új ruhára"). 

Bár a férje felajánlja neki a segítségét és úgy tűnik aggódik a testi épségéért, amikor a nő kimegy ez esőbe ("Ne légy vizes"), összességében véve rezignáltan veszi tudomásul felesége sóhajtozását, vágyakozását. Szemmel láthatóan el van merülve a saját világában, jobban érdekli az olvasás, mint a felesége csacsogása ("Ó, hagyd abba, inkább olvass valamit."). 

A feleség a macska megmentésével átvitt értelemben önmagát vágyik menteni a bánattól (eső ~ könny), ki akar törni a korlátok közül (~kihozni a macskát a kerti asztal alól), de (legalábbis pillanatnyilag) beteljesületlen marad a vágya. Üres kézzel, csalódottan tér vissza az udvarról a hotelszobába.  

A történet vége felé kiderül, hogy a nő ténylegesen nem is az esőben lévő kismacskát akarta megmenteni, sokkal inkább a saját vágyainak kielégítése volt a cél. Nem annyira a jószándék, mint inkább az önzés volt a mozgatórugója. Elhanyagolt, unatkozó feleségként egy házikedvencre vágyik, és nem is ragaszkodik az udvaron látott macskához, bármilyen macska megteszi neki ("Akarok egy macskát. Egy macskát akarok azonnal.")      

A passzív, elfoglalt férj helyett a hoteltulajdonos az, aki ténylegesen figyel rá. Neki köszönhetően a nő "röpke pillanatra a rivaldafényben tündökölhetett". Ő az, aki megkéri a szobalányt, hogy egy esernyővel óvja meg a nőt az esőtől (éppúgy, ahogy a nő a macskát szerette volna megóvni) és ő az aki a történet végén teljesíti a nő vágyát és felküld neki a szobalánnyal egy teknőctarka nősténymacskát. 

Az nem derül ki a történetből, hogy miként reagált a nő a teknőctarka macskára, de vélehetően csak ideig-óráig köthette le a figyelmét mivel az életében jelenlévő beteljesületlen vágy, a hiány (mely érzésekre egyformán a "want" szót használja az angol) sokkal mélyebben gyökerezik.      

Cat in the Rain

by Ernest Hemingway

There were only two Americans stopping at the hotel. They did not know any of the people they passed on the stairs on their way to and from their room. Their room was on the second floor facing the sea. It also faced the public garden and the war monument. There were big palms and green benches in the public garden. In the good weather there was always an artist with his easel. Artists liked the way the palms grew and the bright colors of the hotels facing the gardens and the sea. Italians came from a long way off to look up at the war monument. It was made of bronze and glistened in the rain. It was raining. The rain dripped from the palm trees. Water stood in pools on the gravel paths. The sea broke in a long line in the rain and slipped back down the beach to come up and break again in a long line in the rain. The motor cars were gone from the square by the war monument. Across the square in the doorway of the cafe a waiter stood looking out of the empty square.

The American wife stood at the window looking out. Outside right under their window a cat was crouched under one of the dripping green tables. The cat was trying to make herself so compact that she would not be dripped on.

"I'm going down and get that kitty," the American wife said.

"I'll do it," her husband offered from the bed.

"No, I'll get it. The poor kitty out trying to keep dry under a table."

The husband went on reading, lying propped up with the two pillows at the foot of the bed.

"Don't get wet," he said.

The wife went downstairs and the hotel owner stood up and bowed to her as she passed the office. His desk was at the far end of the office. He was an old man and very tall.

"Il piove," [1] the wife said. She liked the hotel-keeper.

"Si, si, Signora, brutto tempo. [2] It is very bad weather."

He stood behind his desk in the far end of the dim room. The wife liked him. She liked the deadly serious way he received any complaints. She liked the way he wanted to serve her. She liked the way he felt about being a hotel-keeper. She liked his old, heavy face and big hands.

Liking him she opened the door and looked out. It was raining harder. A man in a rubber cape was crossing the empty square to the cafe. The cat would be around to the right. Perhaps she could go along under the eaves. As she stood in the door-way an umbrella opened behind her. It was the maid who looked after their room.

"You must not get wet," she smiled, speaking Italian. Of course, the hotel-keeper had sent her.

With the maid holding the umbrella over her, she walked along the gravel path until she was under their window. The table was there, washed bright green in the rain, but the cat was gone. She was suddenly disappointed. The maid looked up at her.

"Ha perduto qualque cosa, Signora?" [3]

"There was a cat," said the American girl.

"A cat?"

"Si, il gatto." [4]

"A cat?" the maid laughed. "A cat in the rain?"

"Yes," she said, "under the table." Then, "Oh, I wanted it so much. I wanted a kitty."

When she talked English the maid's face tightened.

"Come, Signora," she said. "We must get back inside. You will be wet."

"I suppose so", said the American girl.

They went back along the gravel path and passed in the door. The maid stayed outside to close the umbrella. As the American girl passed the office, the padrone bowed from his desk. Something felt very small and tight inside the girl. The padrone made her feel very small and at the same time really important. She had a momentary feeling of being of supreme importance. She went on up the stairs. She opened the door of the room. George was on the bed, reading.

"Did you get the cat?" he asked, putting the book down.

"It was gone."

"Wonder where it went to," he said, resting his eyes from reading.

She sat down on the bed.

"I wanted it so much," she said. "I don't know why I wanted it so much. I wanted that poor kitty. It isn't any fun to be a poor kitty out in the rain."

George was reading again.

She went over and sat in front of the mirror of the dressing table looking at herself with the hand glass. She studied her profile, first one side and then the other. Then she studied the back of her head and her neck.

"Don't you think it would be a good idea if I let my hair grow out?" she asked, looking at her profile again.

George looked up and saw the back of her neck, clipped close like a boy's.

"I like it the way it is."

"I get so tired of it," she said. "I get so tired of looking like a boy."

George shifted his position in the bed. He hadn't looked away from her since she started to speak.

"You look pretty darn nice," he said.

She laid the mirror down on the dresser and went over to the window and looked out. It was getting dark.

"I want to pull my hair back tight and smooth and make a big knot at the back that I can feel," she said. "I want to have a kitty to sit on my lap and purr when I stroke her."

"Yeah?" George said from the bed.

"And I want to eat at a table with my own silver and I want candles. And I want it to be spring and I want to brush my hair out in front of a mirror and I want a kitty and I want some new clothes."

"Oh, shut up and get something to read," George said. He was reading again.

His wife was looking out of the window. It was quite dark now and still raining in the palm trees.

"Anyway, I want a cat," she said, "I want a cat. I want a cat now. If I can't have long hair or any fun, I can have a cat."

George was not listening. He was reading his book. His wife looked out of the window where the light had come on in the square.

Someone knocked at the door.

"Avanti," [5] George said. He looked up from his book.

In the doorway stood the maid. She held a big tortoise-shell cat pressed tight against her and swung down against her body.

"Excuse me," she said, "the padrone asked me to bring this for the Signora."

Notes:

[1] It is raining.
[2] Yes, yes, Ma'am, it is very bad weather.
[3] Have you lost something, Ma'am?
[4] Yes, a cat.
[5] Come in!

Macska az esőben

Ernest Hemingway 

Két amerikai tartózkodott csak a szállodában. Nem ismertek senkit azok közül, akik a szobájukból ki-be menet elhaladtak mellettük a lépcsőkön. Az amerikaiak lakosztálya a második emeleten volt, tengerre néző kilátással. Innen szintén rá lehetett látni a közparkra és a háborús emlékműre. Hatalmas pálmafák és zöld padok övezték a parkot. Jó időben egy festő mindig felbukkant arra a festőállványával. A művészeknek tetszett, ahogy a pálmák széthajlottak, és a hotelek ragyogó színei rákacsintottak a parkra és a tengerre. Olaszok érkeztek messziről, hogy szemügyre vegyék a háborús emlékművet. Bronzból készült, csillogott az esőben. Esett. Az eső lecsepegett a pálmafák leveleiről. A víz tavacskává képződött a kavicsos ösvényen. A tenger hosszú vonalat húzott az esőben, majd visszacsúszott a partra, ahol ismét felbukkant, majd újra vonalat rajzolt az esőben. Autók hajtottak el a háborús emlékmű felől. A túloldalon a kávézó ajtajában pincér álldogált, kémlelte az üres teret.

Az amerikai feleség az ablaknál állt, kitekintett. Jobbra, az ablakuk alatt egy macska kuporgott az egyik csepegő szélű zöld asztal alatt. Megpróbálta magát olyannyira összegömbölyíteni, hogy ne csurogjon rá a víz.

– Lemegyek, és megfogom azt a cicát – szólalt meg az asszony.

– Majd én – ajánlkozott a férje az ágyból.

– Nem, majd én. A szegény kiscica megpróbál száraz maradni az asztal alatt.

A férj folytatta az olvasást fekve, a két párnát az ágy lábához dúcolta.

– Nehogy megázz – mondta.

A hotel tulajdonosa, amint az asszony elhaladt az irodája előtt, felállt és meghajlással köszöntötte. Íróasztala a terem túlsó végében állt. Nagyon idős és magas ember volt.

– Il piove [1] – kezdte a feleség. Kedvelte a tulajdonost.

– Si, si, Signora, brutto tempo. [2]

A férfi az íróasztala mögött állt, a sötét terem legvégén. Az asszony kedvelte őt. Tetszett neki, hogy, milyen halálos komolysággal fogadta a panaszokat. Tetszett neki a fennköltsége. Tetszett, ahogy ki akarta szolgálni. Tetszett, ahogy hotel tulajdonosként viselkedett. Tetszett neki idős, kemény arca és nagy keze. Ezzel a mámoros hangulattal eltelve kinyitotta a szálloda ajtaját és kinézett. Erősebben esett. Egy esőkabátos férfi haladt át az üres téren a kávézó felé. A macska erre, jobbra lehetett. Talán megközelíthetné az eresz alatt. Amint megállt a kapualjban, egy esernyő nyílott ki fölötte. A szobalány volt, aki a lakosztályukat takarította.

– Nem szabad megáznia – mondta olaszul, mosolyogva.

Természetesen a szálloda tulajdonos küldte. Ahogy a szobalány felette tartotta az esernyőt, úgy sétáltak végig a kavicsos ösvényen, egészen a szobája ablakáig. Ott állt az asztal, az eső ragyogó zöldre mosta, de a macska sehol. Hirtelen rettentő csalódottság kerítette hatalmába. A szobalány rátekintett.

– Ha perduto qualque cosa, Signora? [3]

– Ott volt egy cica – válaszolt az amerikai.

– Egy macska?

– Si, il gatto. [4]

– Macska? – nevetett a szobalány. – Egy macska az esőben?

– Igen – felelt a nő – az asztal alatt. – Aztán: – Ó, mennyire akartam azt a macskát. Egy cicát akartam.

Amint a hölgy angolul megszólalt, a szobalány arca megfeszült.

– Jöjjön, asszonyom – mondta. – Vissza kell mennünk. Még a végén vizes lesz.

– Azt hiszem igaza van – felelte az amerikai nő.

Visszamentek a kavicsos ösvényen, és a hölgy belépett az ajtón. A szobalány kint maradt, hogy összecsukja az esernyőt. Amint az amerikai lány elhaladt az iroda előtt, a tulaj az íróasztala mellett meghajolt. Most valahogy nagyon kicsinek és elnyomottnak érezte magát az asszony. A hotel tulajdonosa éreztette vele a jelentéktelenségét, ám ugyanúgy fontosságát is. Röpke pillanatra a rivaldafényben tündökölhetett. Felsétált a lépcsőn. Kinyitotta szobája ajtaját. George az ágyon feküdt, olvasott.

– Megtaláltad a macskát? – kérdezte, miközben letette a könyvet.

– Elment.

– Hova mehetett? – tűnődött a férfi, és a pillantása elrévedt.

A nő leült az ágyra.

– Annyira akartam azt az állatot – fakadt ki. – Nem tudom, miért akartam annyira. Akartam azt a kiscicát. Egyáltalán nem vicces az esőben egy szegény kiscica.

George folytatta az olvasást.

A nő átült a pipereasztalhoz, kezében kézitükörrel fürkészte önmagát. Tanulmányozta arcát, először az egyik oldalról, aztán a másikról. Majd a tarkóját és a nyakát nézegette.

– Mit gondolsz, jó ötlet lenne, ha megnöveszteném a hajamat? – tette fel a kérdést, majd tovább méregette magát.

George felnézett és rápillantott a nő tarkóján felnyírt fiús hajra.

– Nekem tetszik, úgy, ahogy van.

– Én már unom – felelte a nő. – Unom, hogy úgy nézek ki, mint egy fiú.

George változtatott fekvő helyzetén. Egészen addig nézte feleségét, amíg az el nem kezdett beszélni.

– Átkozottul jól áll neked – bizonygatta.

A nő lefektette a tükröt a komódra, odalépett az ablakhoz, kinézett. Sötétedett.

– Szorosan és egyenesen akarom összefogni a hajamat, és egy nagy kontyot kötni belőle hátul, hogy a nyakamon érezhessem – mondta. – Az ölembe akarok egy kiscicát, amelyik dorombol, mikor simogatom.

– Igazán? – érdeklődött George az ágyból.

– Olyan asztal mellett akarok ülni, ahol a saját ezüst evőeszközeimet használhatom gyertyafényben. Azt akarom, hogy kitavaszodjon, a tükör előtt akarom kifésülni a hajamat, akarok egy kiscicát, és néhány új ruhát.

– Ó, hagyd abba, inkább olvass valamit! – mordult rá George, majd tovább folytatta az olvasást.

Felesége kitekintgetett az ablakon. Már egészen sötét volt, az eső még mindig a pálmafákat verte.

– Mindenesetre, akarok egy macskát – hajtogatta. – Akarok egy macskát. Egy macskát akarok, azonnal. Ha nem lehet hosszú hajam, vagy más kedvemre való dolog, akkor legalább lehetne egy macskám.

George nem figyelt rá. A könyvét olvasta. Felesége az ablakon keresztül szemlélte a fényt, amely megvilágította a teret.

Valaki kopogtatott az ajtón.

– Avanti [5] – pillantott fel George a könyvéből.

A szobalány állt az ajtóban. Nagy teknőctarka macskát tartott szorosan a karjában, amely hozzásimult a mellkasához.

– Elnézést – szabadkozott a lány –, a szállodatulajdonos kért meg, hogy hozzam ezt fel a Signorának.

Nagy-Molnár Szilvia fordítását átdolgozta Dr. Szilágyi Magdolna

Jegyzetek:
[1] Esik.
[2] Igen, igen, asszonyom, nagyon csúnya idő van.
[3] Elvesztett valamit, asszonyom?
[4] Igen, egy macska.
[5] Tessék!